Bár mindannyian azt gondoltuk, hogy Paris fájdalmában fakadt sírva, ez nem így van – gyönyörűségében lepték el a könnyek a szemét.

- Olyan jó, hogy sírnom kell – mondta Paris a zenéjéről. Mivel azonban paranoiás, hogy dalai idő előtt felkerülnek a netre, senkinek nem mutatja meg őket, míg azok meg nem jellenek. Mikor aztán meghallják egy klubban, csak azt kérdezgetik: Ezt meg ki énekli?

- Én nem mondom meg, hogy én vagyok. Nem akarom, hogy csengőhang legyen belőle. Ráadásul így azt is látom, milyen az első reakció. Ha nem tudják, hogy az enyém, nem ítélik el. Ha tudnák, még csak nem is táncolnának rá.